0. Visszatérés

"Azt mondják egy ekkora zuhanást lehetetlen túl élni. Nekem mégis sikerült."
- Mi a faszért nem engednek be hozzá?
- Kérem nyugodjon meg. Ön nem hozzátartozó.
- Engedjen be!
- Nyugodjon meg!
- Látnom kell őt!
- Kérem.
Fogalmam sincs a hangok kitől származtak. De mikor kinyitottam a szemem egy fehér szobában ébredtem. Valószínűleg egy kórházi kórterem lehetett. Az infúzió be volt kötve a karomba, az bal lábam be volt gipszelve, és a bal kezem is. Az arcomon tapaszok voltak. Szörnyű látványt nyújthattam.
- Becky! Végre láthatlak!- futott be az ajtón egy szökésbarna enyhén hullámos hajú srác.
- Uhm. Hali.- mondtam félénken.
- Mi az?- nézett kérdőn.
- Te ki is vagy?
- Hogy mi?- döbbent le.
- Jó napot Mr. és Miss Irwin.- lépett a a terembe - valószínűleg - a doki.- Van egy jó és egy rossz hírem, melyikkel kezdjem?- fordult a srác felé.
- A jóval.- válaszolt a fiú.
- Rebecca teljesen fel fog épülni, idővel.
- És mi a rossz hír?
- Amnéziás lett. Ez az amnézia egy olyan fajtája amikor csak régebbi emlékek maradtak meg neki.
- Akkor hát ezért nem emlékszik rám. Ezt nem hiszem el. Luke teljesen össze fog törni.- mondta Mr. Irwin (?).
- Mi testvérek vagyunk?- kérdeztem a srácot kis hezitálás után.
- Igen.
- És ki az a Luke?
- A pasid.- kezdte a cipője orrát fürkészni.
- Hogy mi?
- A barátod.
- Ezt most nem mondod komolyan.- néztem hitetlenkedve.
- Pedig de.- válaszolta a fiú.- Dr. Smith, beengedné?
- Most már szerintem bejöhet, azonnal szólok neki.
- Köszönöm.- mosolygott a srác, a doki pedig kiviharzott.
- És mi a neved?
- Ashton. Ashton Irwin.
- Köszi.- mosolyodtam el halványan.
- Becky!- halottam meg egy a hangot, majd az ajtó felé pillantottam. Egy magas szőke srác állt az ajtóban.
- Luke?!- érdeklődtem.
- Igen.- futott hozzám a fiú, majd átölelt.
- Luke, Becky nem emlékszik rád.
- Hogy mi? De hát épp' most mondta a nevemet.
- Mert mondtam neki ki vagy. De amnéziás. Csak a régebbi emlékei maradtak meg neki.
- Tényleg nem emlékszel rám?
- Őszintén szólva.. egyáltalán nem. De Ashton mondta, hogy mi járunk vagy mi.- jöttem zavarba.- De hol van apa és Jessica?
- Ugh. Én meséljek el neki mindent, vagy te szeretnél, Luke?- kérdezte Ashton.
- Majd én. De nagy baj lenne, ha megkérnélek rá, hogy most menj ki egy kicsit?
- Nem, dehogy. Majd jövök.- intett Ashton, majd kilépett a kórterem ajtaján.
Luke mindent elmesélt. Elmesélte, hogy Drew nem is volt az igazi apám, és, hogy az az ember akit éveken át apának hívtam megvert és Luke segített. Mindent elmondott a kiszakadt piercingtől, egészen addig az estéig míg nem öngyilkosságot kíséreltem meg. Közölte, hogy Calum aki a barátom volt, de szerelmes volt belém, hazudott nekem, hogy szakítsak Lukeal. De én ahelyett, hogy szakítottam volna vele, inkább meg akartam halni, hisz úgy gondoltam Luke nélkül nem tudnék élni.
- Szóval egy hazugság miatt képes lettem volna véget vetni az életemnek? És képes lettem volna otthagyni a bátyám és a szerelmem?!
- Te nem tudtad, hogy hazugság volt.
- Ha tényleg annyira szerettelek mint ahogy elmondtad, akkor nem dőltem volna be egy ilyen hazugságnak.
- Szerettelek. Ez volt az utolsó szavad.